Az emberek teljesen beleszorították a képzeleti és tudati világukat abba a téveszmébe, hogy a gyermekszülés az „természetszerűen” egy olyan kötelező és kikerülhetetlen szenvedésekkel (sőt: kínokkal) járó drámai (és egyes esetekben tragikus) aktus, amiben a minden nőnek – és általában „a nőnek” – teljesen magatehetetlenül és e „női sorssal” járó, kötelező nyomorúságnak kiszolgáltatottan kell részt vennie. Harmadik áldott állapotát élő (figyelem: nem terhes!) feleségem a napokban ideadta a Kismama folyóiratnak az apás szülésekről szóló élménybeszámolóit és nem hogy szomorúsággal, hanem döbbenettel kellett észlelnem, hogy a sok írás között egyetlen egy sem akad, amely a mi kettőnk pozitív szülési élményeit akárcsak meg is közelítené.
Az emberek teljesen beleszorították a képzeleti és tudati világukat abba a téveszmébe, hogy a gyermekszülés az „természetszerűen” egy olyan kötelező és kikerülhetetlen szenvedésekkel (sőt: kínokkal) járó drámai (és egyes esetekben tragikus) aktus, amiben a minden nőnek – és általában „a nőnek” – teljesen magatehetetlenül és e „női sorssal” járó, kötelező nyomorúságnak kiszolgáltatottan kell részt vennie. Harmadik áldott állapotát élő (figyelem: nem terhes!) feleségem a napokban ideadta a Kismama folyóiratnak az apás szülésekről szóló élménybeszámolóit és nem hogy szomorúsággal, hanem döbbenettel kellett észlelnem, hogy a sok írás között egyetlen egy sem akad, amely a mi kettőnk pozitív szülési élményeit akárcsak meg is közelítené. tisztás közepébe, ahová bejutott ugyan a napfény, de nem sütött közvetlenül a belső folyamatokra, illetve a toló fájdalmakra koncentráló Emőke szemébe és a pokrócra egy sterilizált és vízhatlan viaszos vásznat, amire a nejlonba csomagolt pelenkákat és a felvágott gézt, valamint a jódot és az oxigénes vizet tartalmazó üvegeket és persze, az egészségügyi asszisztens barátainktól kapott, nejlon fóliába csomagolt, sterilizált cérnát és a vágó pengét helyeztük el. Ahogy ez mind megtörtént és Emőke a fürdőruhája alsórészét levetve, a viaszos vászonra lépett, majdnem abban a pillanatban folyni kezdett a magzat víz, amit én a korábban olvasottaknak megfelelően, szemlélés és szaglás útján megvizsgáltam és ettől teljesen megnyugodtam: egészen átlátszóan tiszta volt és pont olyan illatú mind a hegyi források vize. Az egyre sűrűbb hullámokban érkező toló fájdalmak csak a magzatvíz elfolyása után tizenöt – húsz perccel később kezdték gyötörni a feleségemet, aki ezektől már ténylegesen szenvedni kezdett és mikor térdelve, mikor fél fenéken ülve próbálta legyőzni ezeket a fájdalmakat, kezeivel az én karjaimba és vállaimba és szemeivel az én szemeimbe kapaszkodva, miközben elkezdtük együtt a korábban begyakorolt mélylégzés vételeket és a még fegyelmezettebb, lassú lélegzet kiengedést. Az első fájdalom-hullám elcsitulásakor Emőke egy tükröt kért a közelünkben álló „füst felelős” barátnőnktől (Aki úgy hasznosította magát, hogy a tisztás melletti gödörbe rakott, fojtott tüzet élesztgette és táplálja, hogy az erdei legyek és szúnyogok maradjanak a szülés helyszínétől távol és csak utólag kacagtunk nagyot azon, hogy pont ő lett a füstölő, aki a homályos Halak jegyében született.), aminek a segítségével a medence tágulását figyelgette. Az is csak utólag derült ki, hogy ez a tágulás figyelgetés csak arra volt jó, hogy magát megnyugtassa: még igazából nem jöhetett el a szülés ideje, mivel ő a nyílás méret arányait figyelte és nem vette észre, azt amit én már a magzatvíz kifolyása közbeni „kukkolásom” közben észleltem: Medárda fejecskéje már akkor is készen állt a kinyomulásra, mivel csakis a feje búbjának a hajzata lehetett az a szőrcsomó, ami a táguló szemérem ajkak között kikandikált és ami már egyáltalán nem lehetett az Emőke szemérem-szőrzete. (Egyébként azzal a fölösleges és barbár eljárással, hogy a nők fanszőrzetét leborotválják a szülés előtt, azt érik el a „hivatalos szüléseknél”, hogy olyan helyen merevednek görcsbe a medence és a hüvelyizmok, ahol minél ellazultabban kellene állniuk: a kijáratnál.) Ezt a tényt viszont én a magzatvíz elfolyása közbeni és utáni vizsgálódásaim során, nem ismertem fel, úgy képzelvén, hogy bizonyára mégsem ismerem eléggé jól a feleségem „belső tájait” és rábíztam, hogy akkor kezdje el a végső kitolás érdekében elvégzendő hasizom és derékizom összeszorításokat, amikor ő úgy érzi és úgy látja, hogy ennek elérkezett az ideje. Persze, nem minden fájdalom-hullám elcsitulása után volt képes Emőke a medence nyílás tágulását figyelgetni, mivel ezek a fájdalom hullámok egyre erősödtek és miközben a hullámok csúcsán maximális odafigyeléssel koncentráltunk arra, hogy minél fegyelmezettebben és minél erőteljesebben együtt – lélegezzünk, a fájdalom szünetekben erőt gyűjtött. Ezeknek a szüneteknek a nyugalmas erdői csend – hangulatát, illetve azt az erdő-képet őrzöm életem végéig az emlékezetemben, amelyben még arra is volt időm gondolni, hogy milyen gyönyörű születési helye ez a jövendő gyermekemnek és, hogy mennyire másképp történik itt minden, ebben a biztonságot sugárzó környezetben, ebben nyugalmas nyári délutánban, mint ahogy a szülésről szóló tudományos ismeretterjesztő filmeken és az utóbbi hónapokban tanulmányozott orvosi szakkönyvek fényképes illusztrációin látható. (Nem is csodálkozom, ha a modern fiatal nők és a kamasz lányok, tudatosan, vagy öntudatlanul, szoronganak a jövendő „női sorsuk” képzetétől, ha csak ilyen fajta „valósághű” képi illusztrációkkal és ilyen szülés sztorikkal készítik fel az anyai sorsnak és a szülési aktusnak az elfogadására őket. Mitől civilizáltabb ez a kegyetlen, a jövendő anyákban mindössze a teljes önfeladáson kívül, csak a tudattalanba fojtott iszonyatot és félelmet idézni képes, „objektív tényfeltárás” az anyaság misztériumába való, barbárnak nevezett archaikus ember beavatási rítusainál?)
Ekkor, a fájdalom-szünetekben, de a fájdalom hullámok kellős közepén is, valahonnan a női lénye mélységeiből mindahányszor erőt gyűjteni és az újabb erőfeszítésre magát teljes mértékben összeszedni képes feleségem személyén keresztül láthattam meg én a világot szülő, mindannyiunknál milliószor erősebb és bölcsebb ősanyát. Emőke fájdalom legyőző, magabiztos tekintetében láttam meg én 1998 augusztus 21-én délután két órakor a Természet- és az Abszolút Istent. Ekkor már egyáltalán nem féltem és tudom, hogy ő sem félt és egyre erősebb lett. Már nem a földön térdeltünk, mivel Emőke guggoló állást vett fel és én így tartottam őt magamhoz ölelve, két lábra felegyenesedve. Ennek köszönhetően valamivel lazábban tartottam őt a fájdalom-szünetekben, sőt: néha elengedtem és én kezdtem vizsgálgatni, hogy mi történik „odalent”. Ekkor határozottan láthattam, hogy az a szőrcsomó, aminek a szeméremajkak közötti jelenlétét korábban nem értettem, egy finom boltívet takar, amiből egyre nagyobb felületet lehet látni a fájdalom hullámok után, de ami visszahúzódik a fájdalmakat követő szünetekben. Bíztatni kezdtem Emőkét, hogy szedje össze minden erejét és amikor a következő fájdalom-hullám jön, próbáljon a hasizmát erősen leszorítani. És csakugyan: miután a fájdalommal együtt nyomott, a következő szünet beálltakor, már egyértelműen látni lehetett, hogy ez a megszületni akaró gyermekünk koponyateteje, amely egy kicsit visszahúzódik ugyan, de már nem annyira mind korábban. – Most nyomd meg teljes erődből, most nyomd meg teljes erőddel Emőke! – kiáltottam és néztem Emőkének, mint egy harcos a harcostársának szemébe és én is akkorát szorítottam a saját hasizmomon, mintha az egész életem ezen az egy szorításon múlna. És utána rögtön lenéztem Emőke hasa alá és láttam, hogy szép lassan a kicsi boltozat baba fejjé növekedik és az egész baba kisteste nyugodtan kisiklik Emőkéből a hátánál álló barátnőnk kezébe. Gyorsan én is odatartottam a kezemet, de már nem volt nagy szükség rá, mert a fiatal barátnőnk a Csíkszeredai korház intenzív osztályán dolgozó asszisztensnője volt és tudván, hogy mire készülünk, végignézett két korházi szülést mielőtt feljött volna a sátrával a Bakó nyakai táborba. Emőke csak akkor veszítette el a lélekjelenlétét, amikor Medárda már a földön hevert és a baba kipréselődése miatti érzett fájdalom után sikoltott kettőt-hármat, de megkértem, hogy hagyja abba, mert a saját életét elkezdő kislány láthatóan a sikoltozás hallatára kezdett sírdogálni. Látván, hogy nem érti, mit mondok, egy racionálisan könnyebben feldolgozható probléma elé állítottam: – Kislány lett a gyermekünk érted? Kislány. „- Kislány?” – Igen kislány, nézd meg milyen szép. Úgy hívják hogy Medárda. Gyere feküdj a hátadra, hogy tegyük a melledre.” A kicsi rögtön abbahagyta a nyöszörgést, ahogy megérezte az anyai meleget és amikor a mellbimbót is a szájába érezhette, teljesen elcsendesedett. Ebben a nyugalomban gyönyörködtem bennük nem csak én, hanem a tábor többi lakója is, akik ha mással nem, a csendes nyugalmuk által árasztott szellem erejével segédkeztek. A köldökzsinórját csak egy félóra múltával vágtuk és kötöttük el. Medárda még akkor sem sírt, amikor a nevéhez illően, a természet köszönteni jött ezt, az esőnek – szélnek és napnak most is elemi erővel örvendeni tudó kicsi lelket és egy nagyobb felhő vonulván el a táborunk felett, enyhén szemerkélni kezdett az eső. Pelenkába csomagoltam és bevittem magammal a sátorba és itt kettesben hallgattuk a sátorlapon szitáló esőcseppek finom zenélését, mindaddig, amíg Emőke, a barátaink által támogatva, mellénk érkezett.
Ez volt az első apai szülési élményem tehát. A második, csodával határos módon, az elsőnél sokkal könnyebben, egyszerűbben és gyorsabban zajlott le. De mivel a sors erők úgy diktálták, hogy a Medárdánál is egészségesebbnek és erősebbnek született Enikő kislányunk (akinek a gyönyörű fejecskéje és a kis feneke születéskor az én kezembe simult bele és akit a születés után, teljes mértékben én láttam el, a szívemen nyugtatva, miközben Emőke a méhlepényt megszülte), három hónapos korában, egy légúton terjedő és a kicsi szervezetét néhány óra leforgása alatt szétbontó, ritka vírus hatására, minden előrejelzés nélkül, visszatérjen a Teremtőhöz, ezt, a halál által utólag fölöslegessé tett, az elsőnél még csodálatosabb (sokkal könnyebb!) szülés-történetet nem mesélhetem el. De mivel tavasszal, nem csak Afrikából érkeztek vissza gólyák, hanem a feleségem méhében is megfogant egy új magzat, biztos vagyok benne, hogy jövőre egy új, csodálatos apai születés-történetet mesélhetek el az Udvarhelyi Híradó olvasóinak.
Kozma Szilárd
